Vágyak rabja

- Rendben Natsume, mára végeztél. Köszönjük a szorgalmas munkát.
- Nincs mit Yamamoto-san, viszlát holnap. - hagytam el a kisboltot, ahol már majdnem két hónapja dolgozok az egyetem mellett. Muszáj volt részmunkaidős állást keresnem, mert a tanulmányaim túl drágák, a szüleimnek, így én keresem meg az árát. Lassan sétáltam hazafelé a már jól ismert úton, mikor zajongásra lettem figyelmes, először azt gondoltam, hogy csak egy kóbor kutya az, de aztán női sikolyt hallottam. Nem hagyhattam figyelmen kívül, így elindultam a hangok felé, és meg is láttam a lányt, akit két fiatal kölyök zaklatott egy sikátorban.
- Hé fiúk! - szóltam oda, és egyre közeledtem hozzájuk. - Nem szép dolog bántani a lányokat.
- Mit szólsz bele? - jött felém az egyik.
- Én csak szeretnélek megkérni titeket, hogy engedjétek el a lányt.
- Talán helyet cserélsz vele? - hallottam egy másik hangot mögülem, majd sajgó fájdalmat éreztem a fejemen, és minden elsötétült körülöttem.
Mikor felébredtem az első amit éreztem az a ideg, ami átjárja a helyiséget, ahol vagyok. Fel akartam ülni, de akkor vettem észre, hogy a kezeim és a lábaim kivannak kötözve. Megrémültem, azok a fiúk tényleg nem vicceltek, és a lány helyett engem raboltak el.
- Hé! - kiabáltam – Itt vagytok srácok? Ez nagyon rossz vicc!
- És ki mondta, hogy ez egy vicc? - hallottam ismét azt a hangot, nem volt mély, mégis férfias, és magabiztosságot sugalló.
- Ki vagy te? Mit akarsz tőlem?
- Elrontottad a mókámat. - indult el felém, és halványan már látni véltem teste körvonalait.
- Az neked móka, hogy gimnazista lányokat zaklatsz?
- Én? Én senkit sem zaklattam... eddig. - nevette el magát, majd éreztem, ahogy leül mellém. Kétségtelen, ágyon feküdtem, és még valamire rá kellett jönnöm, arra, hogy anyaszült meztelenül. A keze megérintette a mellkasom és gyengéden végig simított felfelé, majd megragadta az állam. - Nem tudod, hogy kivel kezdtél ki, Natsume.
- Ho-honnan tudod a nevem? - lepődtem meg még jobban.
- Mondtam, hogy nem tudod ki vagyok... de én nagyon is tudom, hogy ki vagy te. Minden este erre mész haza, nem volt nehéz becsalogatni a sikátorba. - hajolt közelebb, és már az arcomon éreztem a leheletét.
- Mit akarsz? - remegtem meg.
-  Ne aggódj, semmi olyasmit, amit ne élveznél te is. - csúszott a keze egyre lejjebb, míg az ágyékomig nem ért, majd gyengéden kényeztetni kezdett.
- Ah... ezt ne. - nyögtem fel, mikor egyik ujja már a bejáratomnál körözött.
- Miért? Olyan rossz? - csapott le az ajkaimra és vadul falni kezdte. Nem értettem a testem, de egyre többet akart, és gondolkodás nélkül viszonozni kezdtem az ostromát. Meglepődtem, mikor egyszerre két ujja is belém hatolt, és felnyögtem a gyönyörtől.
- Nh... miért teszed ezt?
- Mert jó érzés. - súgta a fülembe, majd elhúzódott. Kielégületlenségemtől pihegve próbáltam kivenni az arcát a félhomályban, mindhiába. Viszont a hallásom nem hagyott cserben, halk suhogást hallottam, majd mintha az elmémbe látott volna felkattintott egy apró lámpát. Elámultam attól amit láttam, egy hotelszobában feküdtem Tokio felett, és egy félisten állt előttem. Hosszú fekete haja lágy hullámokban omlott bronz színű sportos testére, amelyet már csak egy apró boxer fedett.
- Ki vagy te? - súgtam, mire elmosolyodott és fölém mászott.
- Hívj Hironak. - csókolt meg ismét, majd megemelte a csípőm és már bennem is volt. Nem értettem, honnan ismer, vagy hogy ki is ő, és hogy miért csinálja ezt, de nagyon nem is tudtam gondolkodni, ahogy egyre jobban kitöltött, csak a nevét nyögtem.
- Hiro... ahhh... engedj el kérlek!
- Még a végén elszöksz.
- Az kizárt. - néztem rá kihívóan, mire eloldozta a kezem. Nekem sem kellett több, átkaroltam a nyakát és húztam magamra. Alig bírtam visszafogni a testem, és zihálva vonaglottam alatta, míg egyre nagyobb hullámokban el nem öntött a kéjes kielégülés, szinte egyszerre Hiroval. Legördült rólam és csak kapkodta a levegőt, majd mikor már mindketten lecsillapodtunk kicsit, felém fordult és elmosolyodott.
- Nem csalódtam Natsume, pont ilyennek képzeltelek.
- Az jó, de mondd el kérlek, honnan ismersz?
- Én vagyok Yamamoto-san fia. Hiroshi Yamamoto.
- Mi??? - lepődtem meg, és felültem, hogy jobban lássam. Nem hasonlított rá egyáltalán.
- Igen. Már azóta figyeltelek, hogy elkezdtél ott dolgozni, de mivel holnap Európába utazok tanulni, úgy éreztem, muszáj közelebb kerülnöm hozzád.
- Azt hiszem túl közel is kerültél. El sem tudom hinni... és mi lett volna, ha oda jössz hozzám?
- Mit mondhattam volna? Hogy légy szíves Natsume, feküdj le velem?
- Akár. - mosolyodtam el.
- Haragszol?
- Nem, csak a fejem fáj egy kicsit.
- Bocs. - nevette el magát. - Kárpótlásul haza viszlek. - oldozta el a lábamon is a kötelet.
- Ez rendes tőled. - öltöztem fel. - De megoldom.
- Biztosan?
- Igen. Sok sikert kívánok neked a tanuláshoz Hiro. - hagytam ott, és ismét hazafelé indultam, most már sokkal elővigyázatosabban. Sosem gondoltam, volna hogy egyszer majd ilyen kalandba keveredek, de szerencsére jól sült el, és kitudja még mit tartogat számomra a jövő...

- Milyen színű a szomorúság? - kérdezte a csillag a cseresznyefát, és megbotlott egy felhőfoszlányban, amely gyorsan tovább szaladt. - Hallod? Azt kérdeztem, milyen színű a szomorúság?
- Mint a tenger, amikor magához öleli a napot. Haragosan kék.
- Az álmoknak is van színe?
- Az álmoknak? Azok alkonyszínűek.
- Milyen színű az öröm?
- Fényes, kis barátom.
- És a magány?
- A magány az ibolya színét viseli.
- Mennyire szépek ezek a színek! Küldök majd neked egy szivárványt, hogy magadra teríthesd, ha fázol. A csillag behunyta a szemét, és a végtelennek támaszkodott. Egy ideig így maradt, hogy kipihenje magát.
- És a szeretet? Elfelejtettem megkérdezni, milyen színű a szeretet?
- Pont olyan, mint az Isten szeme - válaszolt a fa.
- Na és a szerelem?
- A szerelem színe a telihold.
- Vagy úgy. A szerelem színe megegyezik a holdéval! - mondta a csillag.
Majd messze az űrbe bámult. És könnyezett.